Goran Visnjic nem vesztegette az idejét. „Azonnal a sürgősségi osztályon akart dolgozni” – mondja Neal Baer gyermekorvos, aki a Vészhelyzet egyik koproducere. „Megtanítottuk neki, hogyan kell varrni, mert az egyik jelenetben össze kellett varrnia egy kisfiú sérülését.” De a színész számára nem ez volt az első eset, amikor orvosi beavatkozást végzett. „Először egy zágrábi sürgősségi osztályon tanulmányoztam a doktorok munkáját. Már Horvátországban megtanultam a leckét ” – mondja.
A hosszú felkészülésnek végül meglett az eredménye. A sorozatban töltött első néhány hete alatt Kovac nemcsak a kisfiú sebét öltötte össze, hanem ezen kívül magára haragított egy férfit, aki rendszeresen veri a feleségét, így a fickó végül a pszichiátriai osztályon kötött ki. A jóképű, 193 cm magas Visnjic papnak adta ki magát, hogy megvigasztaljon egy haldokló beteget, és nem utolsósorban Carol Hathaway nővérrel (Julianna Marguiles), valamint számtalan női rajongóval elfeledtette George Clooney létezését.

Baer így nyilatkozott Goranról: ”Nagyon szeretik a nők.”

„Amint belépett a showba, rögtön betöltötte az űrt, amit Clooney hagyott maga után.” – mondja Risa Bramon Garcia, aki 1997-ben adott Gorannak egy kisebb szerepet a „Peacemaker” című thrillerben, ahol Clooney játszotta a főszerepet.

„Szerencsés csaj vagyok” – mondja Marguiles, aki szerint Goran szorgalmas és humoros. Azonban hozzáteszi: „Soha nem éreztem úgy, mintha George Clooney-t helyettesítené. Goran nagyszerűen alakítja a saját szerepét.”

Goran, miután tavaly megnézte az egyik filmjét, szerényen így nyilatkozott a People magazinnak: „Nem szeretem saját magamat nézni vagy hallgatni. Szerintem borzalmas.”
”Otthon, Horvátországban nincsenek sztárok”– meséli a színész. „Senki sem járkál fekete limuzinnal. Dubrovnikban, ahol 7 éven keresztül Hamletet játszottam, mindössze így reagálnak az emberek amikor meglátnak: „Ó, Goran hazajött. Szia, Goran!”
Visnjic az Adriai-tenger partján egy kisvárosban, Sibenikben született és nőtt fel bátyjával, buszsofőr édesapjával, és eladó édesanyjával. 9 éves korában kóstolt bele a színészkedésbe. „Egy férfi a helyi amatőr színháztól az iskolában járt, és megkérdezte a tanárnőmet, hogy ki tud a legjobban történetet felolvasni, és ő az én nevemet mondta.” – emlékszik vissza Goran. Az iskolai évei alatt tovább folytatta a színjátszást, aztán 18 éves korában belépett a hadseregbe, hogy letöltse az egyéves kötelező katonai szolgálatát. Ejtőernyős kiképzést kapott.

1991-ben, amikor befejezte a szolgálatát, háború tört ki Horvátország és a szomszédos Szerbia között. Goran 3 hónapig önkéntesként harcolt. „Úgy éreztem, meg kell védjem a hazámat”- mondja, majd hozzáteszi: ”Ez így van rendjén.” Miután felvették a Zágrábi Színművészeti Akadémiára, kiléphetett a seregből. Ekkor a bátyja vette át a helyét. (A horvát törvények tiltják, hogy egyszerre két testvér teljesítsen katonai szolgálatot.) „Alig tudta kivárni, hogy kilépjek.”

Goran játszott néhány horvát nyelvű mozifilmben, mielőtt felfedezték a „Köszöntjük Szarajevóban!”-ban, ami egy 1997-es koprodukciós film a szerb-horvát háborúról. A premieren találkozott a színész-rendező Griffin Dunne-nal, aki szerepet ajánlott neki az „Átkozott boszorkák” című 1998-as vígjátékban. Nicole Kidman texasi pasijának szerepét Goranhoz igazították. Így egy kelet-európai férfit játszott, aki az amerikai cowboyokat tekinti példaképének. Dunne szerint ez a szerep fizikailag megterhelő volt, mert Gorannak két héten keresztül úgy kellett tennie, mintha halott lenne. Egy asztalon kellett feküdnie úgy, hogy közben tűk álltak ki a szemhéjából és forró viasz csepegett rá.

Goran azóta Los Angeles-be költözött horvát feleségével, Ivanával, aki szobrász. És még mindig szokatlannak érzi a csillogó Amerikát. „Amikor először megpillantottam a Grand Canyon-t, csak ennyit bírtam mondani: „Ki ásta ezt a hatalmas gödröt? Ez túl nagy nekem.”- nyilatkozta tavaly. „Horvátországban vannak sétálóutcák” – tette hozzá. „Itt pedig csak autópályák vannak. Ráteszel egy követ a gázpedálra, és azt mondod: Oké, akkor találkozunk a másik parton.”

People Weekly 1999. december